Karma

A buddhizmus filozófiai, de ugyanakkor gyakorlat alapú világnézet, amely később számos országban vallási irányzatok kialakulását eredményezte. Az i. e. 6. században jött létre Indiában, s elsősorban azoknak a körében terjedt, akik a hinduizmus által szentesített kasztrendszer ellen tiltakoztak.

A buddhizmus Indiából, a történelmi BuddhátólGautama Sziddhártától ered, aki i. e. 563–483 között élt. Sziddhárta a sákja nemzetség harcos kasztjához tartozó hercegi család fiaként, rendkívül jó módban és biztonságban nevelkedett. Azonban harminc éves kora körül megrázó élményt jelentett számára az a felismerés, hogy a betegség, az öregség és a halál (vagyis a szenvedés és az elmúlás) válogatás nélkül mindenkit utolér.

E felismerést követően elhagyta a családját, lemondott a gazdagságról, és a megvilágosodás keresésének szentelve életét remetének állt. Harmincöt évesen, egy éjszakai elmélkedése alatt megértette, hogy a szenvedés oka a mohó vágy, amely a tudatlanságból fakad. A szenvedéstől való megszabadulás lehetséges, ha megszüntetjük annak okát; ennek módszere pedig a Nemes Nyolcrétű Ösvény, amely a buddhizmus egyik legfontosabb tanítása. Az, aki legyőzte a tudatlanságot, képes megszabadulni a vágytól, így elérheti a Nirvánát.

A Buddha nem isten, nem is egy isten földi megtestesülése, hanem ember, aki ki van téve a betegségeknek, öregedésnek, s akinek az élete szintén halállal végződött. De megkülönbözteti a többi embertől, hogy minden szenvedélyt és illúziót legyőzött, megvilágosodott, elérte a Nirvána tökéletes állapotát. A buddhista írások tanúsága szerint Gautama Sziddhártát több buddha előzte meg, és fogja még követni.

A buddhizmus Kínában

A legenda szerint Ming Ti császár állítólag egy álom hatására i. sz. 61-ben követeket küldött a buddhizmus tanulmányozására Közép-Ázsiába. A küldöttek hat évvel később érkeztek vissza az ország akkori fővárosába, Luoyang-ba, könyvekkel, ereklyékkel és két indiai szerzetessel. Ezt követően számos indiai működött a Mennyei Birodalomban mint fordító, misszionárius és tanító, és mégis csaknem 300 év telt addig, amíg meghonosodtak Buddha tanításai. Időszámításunk szerint 355-ben tette lehetővé először császári engedély, hogy kínaiak buddhista szerzetesek lehessenek, ez ugyanis korábban tilos volt számukra. A buddhizmus természetesen csak úgy verhetett gyökeret az indiaitól sajátosságaiban teljességgel különböző kínai kultúrában, ha a nézetek és szokások tekintetében messzemenő engedményeket tett.

A buddhizmus helyzetét a kínai szellemi életen belül igen különbözőképp ítélték meg. Egyesek annyira elterjedtnek tartották, hogy meggondolatlanul minden kínait buddhistának neveztek, mások viszont a kereszténység és az iszlám mellé helyezték, és a kínai gondolkodásban csak periferikus jelentőséget tulajdonítottak neki, még ha ez nagyobb és mélyrehatóbb volt is, mint a másik két vallásé. Az igazság a kettő között van. A buddhizmus soha nem tömörítette maga köré az összes kínait, de nem volt a „kocsi ötödik kereke” sem. Habár befolyása különböző korszakokban változott, mégis olyan szerves kapcsolatra lépett a kínai természetfilozófiával, amilyenre a kereszténység és az iszlám soha nem volt képes. A kínai művészet szerves részévé vált a buddhista festészet és építészet. A tan jellegzetes plasztikáival mindenhol találkozhatunk. A kínai kultúrából nem hiányozhatnak a buddhista rítusok, valamint a népi irodalomból a buddhista legendák.

Az a tény, hogy a buddhizmus Kínában a konfucianizmus és a taoizmus mellett megtelepedhetett és megmaradhatott, egész sor körülménynek köszönhető. Először is szemmel láthatóan olyan időben érkezett, amikor a császári udvar és annak műveltebb körei élénken érdeklődtek az indiai kultúra iránt. Ebben a szerencsés történelmi pillanatban az idegen kultúrelemek befogadására való hajlam éppen megvolt, ha más időpontban vagy más körülmények között jelentkezett volna a Mennyei Birodalomban, akkor esetleg nem arat olyan átütő sikert. Meghonosodásának legjelentősebb oka azonban rendkívüli toleranciájában és alkalmazkodóképességében rejlett.

A buddhizmus nem lehetett volna a Mennyei Birodalom „harmadik vallásává” ,ha nem egészítette volna ki hasznosan a hazai hitformákat. Hatásos rituáléi és gazdag mitológiája olyan lelki élményt nyújtott a merev, többnyire konfuciánus kínaiaknak, amely tőlük korábban idegen volt. A „végtelen fényességű” Buddhában való erősen emocionális hit kielégítette a szív igényeit, amelyek addig nem jutottak jogaikhoz.

A filozófiai és etikai gondolkodás számára azonban másvalaminek volt központi jelentősége. Az erkölcsi világrendbe vetett hit, amely a konfuciánusok és a taoisták számára egyaránt alapvető fontosságú volt, a maga végleges tökéletességét csak a buddhizmus újra-megtestesüléséről szóló elméletében találta meg.