Indian club

A legősibb fegyvernek a fából készült, vége felé kiszélesedő dorongot vagy buzogányt tekinthetjük. Később ezt az eszközt a csapásra szolgáló végénél ellátták kőből vagy csontból készült hegyekkel is. A különféle fémek megjelenésével megerősítésképpen a fegyver egyre több bronz és vas alkatrészt kapott, mígnem a végén már tisztán fémből is készültek buzogányok.

A megfelelően súlyos, de rövidebb botokkal történő erőedzés minden kultúrában fellelhető az indiánoktól az ókori görögökön át az ázsiai népekig. Azonban az eszköz önmagában is remek fegyver, kiváló technikai és fizikai alapokat adva például a szablya forgatásához, vagy akár a hosszabb fegyverekhez is.

Európába a tréning India brit fennhatósága idején (1858-1947), az ott szolgáló katonai vezetők jóvoltából került. Magas rangú angol katonák felfigyeltek egy, az indiai hadsereg által használt, számukra eddig ismeretlen eszközös tréningre. Az elegáns buzogány mozdulatok alapos tanulmányozása után az 1860-as évekre maga a gyakorlás és a hozzá tartozó tapasztalati tudás is megjelent Angliában. Onnan szinte azonnal átjutott a kontinensre, ahol a németek és a csehek karolták fel leginkább, beillesztve az iskolai testnevelési rendszerükbe. Majd nem sokkal ez után német közvetítéssel jutott el Amerikába, ahol felismerve a tréning értékét nem csak az iskolai testnevelési programba vették be, de a hadsereg is beépítette fizikai készenléti edzésprogramjába.

Az első könyvek a témában már az 1860-as évek közepén megjelentek. Az egyik legismertebb Sim. D. Kehoe 1866-ban publikált – Indian Club exercise c. műve, majd ezt követően sorra jelentek meg a könyvek különféle szerzőktől egészen a XX. század elejéig.

A tréning legismertebb neve Indian Club (indiai dorong) tréning. Ezt a nevet az angoloktól kapta, így ez terjedt el legjobban. Elnevezése onnan ered, hogy a britek Indiában fedezték fel ezt a hagyományos edzésformát, azonban később kiderült, hogy nem India az egyetlen ország, ahol jelen van ez a gyakorlási módszer. A dorong, más-más formában, egész Ázsia területén használatban volt, leginkább a hadviselésre való felkészülés részeként. Írott források arra utalnak, hogy a dorongot már több mint 300 éve használják, viszont az eszköz eredetének pontos ideje és helye ismeretlen.


Az indiai „tornatermekben”, ákharákban a buzogányt a dorongokkal (dzsóri, mugdar, karélá) együtt használták, s használják még ma is. Bár nem bizonyított, elképzelhető hogy Indiában kezdődött meg ez a  fajta gyakorlás, akár több száz évvel ezelőtt s onnan terjedt át a többi ázsiai országba.

Más források szerint a dorong tréning Perzsiából a mai Iránból került át Indiába, így a legvalószínűbb, hogy a gyakorlás perzsa eredetű. Perzsiában a birkózók (pahlavani) használták, az edzésük fontos részét képezte a doronggal (perzsául: mil) történő erőfejlesztés. Gyakorlásaikat Iránban külön erre a célra fenntartott épületben (zurkhaneh, jelentése: „az erő háza”) tartották és tartják ma is. A perzsa birkózók nagy tiszteletben részesültek, nem csak a zurkhanehben, hanem a közösségben is, amelynek tagjai voltak.

irán3