Erkölcsiség

Konfuciusz neve a kínai Kung fu-ce, azaz Kung mester latinosított változata.

Európa első híreit a kínai filozófiáról a katolikus misszionáriusok latin nyelvű műveinek köszönheti, ezért a nyugati társadalmakban nevének latinos formája honosodott meg. (A kínaiak legtöbbször a rövidebb Kung-ce (孔子) alakot használják.)

Konfuciusz természetéről és jelleméről ezt írták tanítványai: „Amikor a mester nem volt elfoglalt, derűs és nyájas volt; mentes volt négy dologtól: nem volt magánvéleménye, nem voltak előítéletei, nem volt makacs és önző. Szelíd volt, de mégis méltóságteljes, tiszteletet parancsoló, de mégsem indulatos, tisztelettudó és mégis öntudatos.

Rendkívül érdekelték a régi dalok, a történelem és a zene. A világ rendjéről a tökéletes erkölcsösségről elmélkedett, és a lélek belső nyugalmát fölébe helyezte a külső gazdagságnak.

Nem evett sokat és mindig olyasmit, ami az időnek megfelelt, és kellőképpen elő volt készítve. Sokat adott öltözködésére, gondosan ügyelt lakásában a rendre. Nem intuitív módon, a természettől kapott zseniális képességei segítségével akarta megérteni a világ lényegét, hanem a múltbeli hagyományok szorgos tanulmányozásával szeretett volna a szükséges ismeretekhez jutni.”

Az ő útja ez volt: „Sok mindent meghallgatni, kiválogatni belőle a jót, és azt követni, sokat látni és megjegyezni.”

Konfuciusz úgy tekintett magára, mint akit az ég jelölt ki arra, hogy megújítsa az ókori szent császárok megalapozta kultúrát és erkölcsöt. Aggastyán korában a következőképpen számolt be arról hogyan jutott el fejlődésnek erre a magas fokára: „Tizenöt éves voltam, és tanulni akartam, harmincévesen megálltam a helyem, negyvenéves koromban nem voltak többé kétségeim, ötvenesztendősen ismertem az ég törvényét, hatvanéves koromban megnyíltak füleim, hetvenévesen követhettem lelkem vágyait anélkül, hogy túlléptem volna a mértéket.”

Konfuciusz úgy terjesztette, hogy közben nem hivatkozott semmiféle istenre, aki az erkölcsi parancsokat kibocsátotta. Ebben alapvetően különbözik a keresztény tanításoktól, ahol minden erkölcsi rendeletet egy égi törvényhozó parancsaira vezetnek vissza.

A konfuciánus etika azon a gondolaton alapszik, hogy az ember természettől fogva jó, és hogy minden rosszasága a belőle hiányzó belátás következménye. Ez az elmélet már jóval Konfuciusz előtt ismeretes volt, a kínai természetfilozófiában gyökerezett: miszerint a világegyetem harmonikus, tehát az embernek is annak kell lennie, ha a benne rejlő zavaró tényezők nem jutnak érvényre. A viselkedés alap normája Konfuciusz szerint, akárcsak Buddha és Jézus tanításaiban: „Amit nem akarsz hogy veled megtegyenek, azt te se tedd mással”.

Etikai tanításai közül az egyik legfontosabb, mely kimondja a család fontosságát. A gyermeki szeretet az alapja minden fontos erénynek. A szülők iránt tanúsított tisztelet a legelső kötelesség: „Amíg a szülők élnek, szolgáljuk őket úgy, ahogyan azt majd mi is szeretnénk a gyermekeinktől.”

Másik fontos tanítása, az állam erkölcsi normáit tartalmazza, mely korában igen nagy figyelmet vívott ki magának. A Han-korszakban kezdetét vette a konfucianizmus államvallássá válása. Tudósok generációi az egész magán és – állami életet átfogó eszmei rendszerré fejlesztették. S mint ilyen, az államtól jóváhagyott és támogatott nézetek és szokások kizárólagos irányelvévé lett. Ettől kezdve valamennyi dinasztia Konfuciusznak a Menny Fia (a mindenkori császár) isteni felhatalmazásáról szóló tanában látta hatalmi helyzete szilárd alapját, és ezért a konfuciánus tudósokat a trón legerősebb támaszainak tartották. Ők pedig, ezen jelentős helyzetük miatt, az igaz kínaiság egyedül illetékes szóvivőinek hitték magukat, és türelmetlenül szembeszálltak minden más irányzattal, mely vezető helyzetüket  veszélyeztethette volna.

Annak hogy Kínában mégsem szerezték meg a vallási egyeduralmat, hanem a többi irányzat is fennmaradt mindvégig, az az oka, hogy a konfucianizmus lényegében az intellektuális felső réteg tana volt, és nagyszerű rítusaiban a nép csak mint szemlélő vett részt.

A Han dinasztia első császára, i. e. 174-ben meglátogatta Konfuciusz sírját ahol áldozatot mutatott be. Később szülőhelyén templomot emeltek neki és i. sz. 555-ben elrendelték, hogy minden tartományi székhelyen Konfuciusz templomot kell létesíteni, de hamarosan nem volt jelentősebb hely, amely ne dicsekedhetett volna a bölcsnek legalább egy szentélyével. Konfuciuszt mint a trón és az egyház legszilárdabb támaszát jelentő etikai-politikai rendszer szimbólumát és megtestesítőjét nemzedékről nemzedékre mind nagyobb tisztelet övezte.

A kínai utókor Konfuciuszt az egyik legnagyobb bölcsnek tekinti, aki valaha élt a földön, a kínaiság kifejezett eszményképe lett, erkölcsi tanításait, valamint rituális előírásait, sőt még életmódját és viselkedését is sokáig mintaképnek tekintették.

Konfuciusz tudós volt, aki az ősi hagyományokat tiszta és hamisítatlan formában akarta átadni az utókornak, továbbá morálfilozófus, aki mind az egyén élete, mind az állam kormányzása számára örök normákat tanított.