Bensőséges kapcsolat a természettel

CÉL

Az egyén intuitív módon tapasztalja meg azt, hogy egy a természettel és lépjen túl a különállás tévképzetén. Tanuljon meg harmóniában élni a természet minden megnyilvánulásával, tisztítsa meg elméjét a kavargó gondolatoktól és érje el az úton haladáshoz szükséges állandó elnyugodott tudatállapotot.

FELKÉSZÜLÉS

Az igazi bölcsesség a szavak nélküli tanítás, melyet Lao Ce is oly nagyra tart. Könyvekből nem tanulható a jóga útja, de van olyan írás, amely figyelmünket egy bizonyos irányba terelheti, ezért alkalmas az elmélkedésre. Ilyen a magyarul Weöres Sándor fordításában megjelent Dao De Jing (elterjedt átírásban Tao Te King – Út és erény könyve.)

AZ ÖRÖMÖT AZ ÜRÖMMEL EGYÜTT

A természeti környezet minél gyakoribb megfigyelése és a rajta való elmélkedés a természet elfogadásához vezet, annak minden szeszélyével együtt. A pusztító ciklon, árvíz, erdőtűz, és a jégverés ugyanúgy része a természetnek, mint a lágy szellő, langyos eső és a melengető napfény. A teremtés és a pusztítás ugyanannak az éremnek a két oldala, hiszen a túlsűrűsödött erdőben az erdőtűz juttatja nagyobb térhez és lélegzethez a növényeket, a talajt pedig az elpusztult növények juttatják friss szerves tápanyaghoz. A természet nem az egyénnel foglalkozik, hanem az egésszel. Az éves körforgásban a fejlődés, növekedés, rothadás és feloszlás során a fél évig uralkodó yang elem fokozatosan átadja a helyét a megjelenő yin elemnek. A taoisták minden évszakot egyenlőnek tekintenek és egyformán szépnek látnak. Az anyatermészettel való bensőséges kapcsolat elvezet a vadságának és a szelídségének egyforma megbecsüléséhez, és segít megérteni a létezés mélyebb összefüggéseit is. A kertész harcban áll a gyommal, az utazó harcban áll a hóval, széllel, ám a taoista gyakorló minden változást örömmel fogad, hiszen létbe merült elméje tudja, hogy minden természeti jelenség a fenséges Tao csodálatos megnyilvánulása. A Tao maga a forrása és alkotóeleme az energiának, szellemnek, és az anyagnak. Teremtése és pusztítása a legnagyobb léptékben történik, mégsem vesz el az egészből, és nem is ad hozzá semennyit. Fontos, hogy a gyakorló változatlan hozzáállást fejlesszen ki, melyben nyitott bármire ami érheti. Legjobb ha erdőt, mezőt, hegyeket járva elmélkedik a fent említetteken. Idővel a Tao-nak minden megnyilvánulása táplálék lesz a léleknek. Érje az embert bármiféle nehézség, veszteség, betegség, vagy gyász, lelki nyugalma rendületlen marad. Abban a tudatban amelyben naponta éli meg az üröm az örömben igazságát, nem marad helye gondnak és bánatnak. A gyakorló a természetet járva elmélkedjen egy-egy törvényen, a tapasztaltakból véve magának példát. A megismert törvényt előbb saját közvetlen helyzetére alkalmazza, majd egyre szélesedő körökben terjessze ki az univerzumra is. Gyakran vezet ez a fajta meditáció mély felismerésekhez, mi több a kegyelmi állapot megtapasztalásához.

A TERMÉSZET, MINT SAJÁT MAGUNK KITERJESZTÉSE

A modern öntudattal bíró ember abban a tévhitben él, hogy környezetétől és többi embertársától különáll. A különállás tévedés mert a Tao-tól való elválasztottságot jelenti, ami lehetetlen. A következő taoista módszerrel győzhetjük le: a gyakorló kiválaszt egy formát az örök Névtelen megnyilvánulásai közül, például egy fűzfát. Naponta kijár hozzá és rajta meditál. Behatol elméjével a fűzfa létezésébe, egyre inkább átéli a „fűzfaságot”. Azt, ahogyan a fa nedvei tavasszal áramlani kezdenek, ahogy új hajtások törnek elő az öreg ágak végén, ahogy a fa magába issza a napfényt és az esőt, ahogy a hó súlyát tartják ágai. A napok és az évszakok változásával a gyakorló egyre inkább saját maga kiterjesztéseként éli meg a fűzfát, és vele együtt a teremtés minden formáját. Saját  lényének a határa immár a végtelenbe vész, megszűnik az ego sanyargató jelenléte, helyét a határtalan létezés csodálatos öröme veszi át. Az évszakokban rejlő mélységes szépséget a jógával nem foglalkozó is könnyen megfigyelheti és átérezheti, de a gyakorlónak ennél nagyobb a jutalma. Megfigyelő helyett részévé válik a természet nagy művének. Benne létezik az egész titokzatos univerzum, ő pedig fontos építőelemként van jelen a mindenségben.

A KAVARGÓ GONDOLATOK MEGSZÜNTETÉSE ÉS A BELSŐ MOZDULATLANSÁG

A természet szépségein való emelkedett meditáció hatására a kavargó gondolatok nagyon könnyen lenyugszanak. A tudat felülemelkedik a kicsinyes gondokon és ellazul. Az elme háborgó óceánjának hullámait a természet végtelensége csendesíti le. Olyan zene üti meg a fület, amit eddig észre sem vett: a szél zúgása a fák közt, a nád susogása, a tücsök hegedülése, az eső halk dobolása, a patak csörgedezése a kövek közt. A mozdulatlanságot cseppenként tölti meg a legnagyobb kincs, ami maga a tudáson túli bölcsesség. A gyakorló üljön csendben és adja át magát az őt körülvevő hangoknak és látványnak egészen úgy, hogy elméje önmagát csak periférikusan érzékelje. Később a tudatos érzékelésre sincs szüksége, hiszen a patak zúgása és a lombok színei maguktól – közvetítés nélkül jelennek meg. Idővel majd minden eltűnik, nem marad más csak a meditáció végtelen fehér hótakarója. Ekkor ragadjuk meg a Tao legbelsőbb formanélküliségét. Ez a tudat igazi mozdulatlansága, a szavak nélküli bölcsesség tanítására nyíló kapu.

A TERMÉSZET MISZTIKUS GYAKORLATA

A természet titkait ismerő költő és filozófus tudja, hogy egy homokszemben vagy egy virágban benne van az egész mindenség. Ez az a titok ami nagyon is egyszerűen hangzik ha magunktól jövünk rá, de tudományosan levezetni lehetetlen. Aki már rátalált a titokra határozottan állítja, hogy így van, de szavakkal mégsem képes elmagyarázni annak aki még keresi. Úgy ahogy a színeket sem tudjuk megmagyarázni egy vak embernek. Kevesen jönnek rá maguktól. A többieknek segít megérteni a titkot a rendszeresen végzett, a logikus gondolkodáson túlmenő jóga-meditáció. Bevillanhat általa néhány olyan felismerés, ami aztán továbbrepíti a gyakorlót a teljes megértéshez. A gyakorló idővel rájön hogy minden forma üres és hogy nincsen ami egymástól különbözne. A következőkben leírunk egy intuitív felismerést segítő gondolatsort. A gyakorló meditációs ülésben van és így elmélkedik: „Ez a virág a kezemben valóságosnak tűnik, van illata, színe, formája. Létezése mégis változó. Az észlelhető tulajdonságai függenek a szemlélő hozzáállásától, a fényviszonyoktól, és még sok más tényezőtől. Mivel bármelyik tényező megváltozása a virágról szerzett benyomást is megváltoztatja, ezért tehát a virágnak tulajdonított tulajdonságok nem a sajátjai. Még a mérete sem jellemző, hiszen bizonyos dolgokhoz képest kicsi, másokhoz képest nagy, a megtekintés távolsága pedig változtatja a virág észlelt méretét. Ha az anyagát tekinteném egyetlen saját jellemzőjének, megtévesztő lenne, hiszen a dolgok anyaga látszatra különbözik, mégis ugyanannak az egyforma anyagtalan, megfoghatatlan, nem különböző Tao-nak a megnyilvánulásai. Amíg ezt a virágot szemlélem a kezemben, a Tao szemléli a Tao-t. Amíg beszívom az illatát, a Tao érzi a Tao illatát.”

Ezáltal világossá válik, hogy a Tao (és a virág) anyagtalansága olyan, mint a tiszta tudatosság végtelen óceánja, melynek sem idő, sem tér nem szab határt. Ha idáig elért a gyakorló, akkor innen nem elmélkedik tovább, csendben ül, érzékeli a virágot annak ami, de a fogalmi gondolkodást leállítja. Számos ilyen ülés után intuitív felismerések érkeznek, míg egy napon a gyakorló egyszer csak megérti azt, hogy ahogy a virág a mindenség része, úgy a mindenség a virág része. Rájön, mennyire egyszerű mindez, ekkor már birtokában lesz annak a bölcsességnek, amit szavak nélküli tanításként ismerünk.