A Ming dinasztiabeli Yong Le császár messze földön híres volt az országa gazdagságáról, a kincstára bőségéről és a palotája kifinomult eleganciájáról. Az ég fia azonban mindennél többre tartotta a saját tudását. Konfuciusz mester tanaiban ugyanis olyannyira előrehaladt, hogy meditációban elmerülve – a parkoktól és a pavilonoktól a díszállatokig és a növényekig – teljes egészében megtervezte a kertjét, és az tökéletes lett. Aki csak meglátta, nem győzte csodálni a kertet és dicsérni alkotóját. Hanem egyszer az uralkodó megelégelte a sok hízelgést és közhírré tétette, hogy gazdagon megjutalmazza azt, aki felülmúlja őt a meditáció képességében.
Telt-múlt az idő, de senki nem jelentkezett, aki összemérte volna a tudását az ég fiáéval. Végül azután mégiscsak előkerült két ember, aki nem riadt vissza a próbától, egy ágról szakadt buddhista szerzetes és egy csaknem mezítelen taoista remete. Az udvaroncok alig merték őket az uralkodó színe elé bocsátani. Hanem a császár igen megörült a jöttüknek, szívélyesen fogadta és bőségesen megvendégelte őket, majd így szólt hozzájuk:
– Én a palotám büszkeségét, a kertet egy meditációm során pillantottam meg. Ti mit láttok belőle, bölcs férfiak?
Azzal az uralkodó udvariasan magukra hagyta a mestereket, akik mély meditációba merültek. Amikor a császár fél óra múlva visszaérkezett, a buddhista szerzetes lehunyt pillával kezdett beszámolni szellemi élményeiről:
– Amint belépünk a kapun, ó, császár, egy festői, folyondárral benőtt előkertbe jutunk, amely egy tóhoz vezet. A kristálytiszta vízből vörös pontyok ütik fel a fejüket, hogy megbámulják azokat a szerencsés halandókat, akik átmehetnek a fahídon, hogy a túlsó parton megcsodálják páratlan kaméliacserjéidet.
– Köszönöm. Tökéletes – mondta az ég fia azzal a taoista remetéhez fordult, aki ezalatt egykedvűen hallgatott. – Innen folytasd.
– Íme, a legszebb virág – nevetett a szerzetes, és a rongyai alól előhúzott egy kaméliát.
